"Háború elôtti idôkben azoknak kell magyarázkodniuk, akik a háborút nem a politika más eszközökkel való folytatásának tartják. Háború után ez fordítva van." - Bettina Gaus, die tageszeitung, 1999 március 25.
Fehér Dániel
Nem éppen újdonság, hogy egyes államok nézeteltéréseikre véres csetepatékban keresik a megoldást. Az sem új, hogy bizonyos körök, kik a politikára nem csekély befolyással rendelkeznek, kifejezetten elônyben részesítik az efféle megoldásokat. S a tömegek lelkes támogatása sem új találmány. Talán az az egyetlen újdonság, hogy a német kancellár Jugoszlávia megtámadását bejelentô televíziós beszédében kifejezetten hazudni legyen kénytelen - "Mi nem háborúzunk." - hogy a nép szimpátiáját a bevetés iránt megnyerje. Még ha mindenki elôtt a napnál is világosabb, hogy valóban háborúról van szó. A "Kriegsminister" Rudolf Scharping pedig nap mint nap újabb rémtörténetekkel látja el a sajtót, például állítólagos koncentrációs táborokról, noha bizonyítékai nincsenek. A srebrenicai 8.000 halott így válik hirtelen 30.000-vé. S bár a helyszínen lévö humanitárius szervezetek (nem a NATO) nyomatékosan erôszakos elûzetésekrôl és szórványos attrocitásokról, kivégzésekrôl nem pedig népirtásról beszélnek, ez nem akadályozta meg a nyugati politikusokat e fogalom inflációs használatában, már jóval a bombázás megkezdése elôtt. A kormányt hôsiesen támogató média minden erôfeszítést megtesz a nemzet lelkiismeretének megnyugtatására. Pedig a helyzet egyértelmû. A NATO, mindeddig állítólag egy védelmi szervezet, katonailag megtámadott egy szuverén államot. Mindezt homlokegyenes ellentétben a nemzetközi joggal, tehát az ENSZ mandátuma és az ellenfél elözetes agressziója nélkül. Még csak egy hadüzenetre sem vesztegették az idôt. A hivatalos magyarázat a jugoszláv államfôt okolja, hogy az nem írta alá a Rambouillet-i diktátumot, vagyis nem járult hozzá, hogy a NATO csapatai megszállhassák állama területét. Az úgynevezett "békeszerzödés" katonai függeléke ugyanis lehetövé tette volna, hogy a NATO Jugoszlávia egész területén hadmûveleteket hajtson végre és ingyen használja az oszág infrastruktúráját. Az ember önkéntelenül is az 1914-es ultimátumra gondol. A világrendôrségként fellépô szövetség tehát története folyamán elôször kezdeményezett háborút, a német hadsereg részvételével. Az akció egyik pikantériája abban rejlik, hogy mindez az egykori békemozgalomból keletkezett s tavaly szeptember óta elsô ízben kormányon lévô párt, a Zöldek áldásával történik.
De hát elvégre az emberi jogok védelmében, nem? Hisz Milosevic erôszakszervezete szemmel láthatólag etnikai tisztogatást hajt végre Koszovóban. Ez azért is hangsúlyozandó, mert a háborút ellenzôket pillanatok alatt eléri a vád, hogy Milosevic malmára hajtják a vizet. A kényelmes és közkedvelt fekete-fehér gondolkodásmód ellenében viszont nem árt megjegyezni, hogy az UCK, egy szeparatista "felszabadító hadsereg", aki az albánok demokratikusan megválasztott elnökét, Ibrahim Rugovát sem ismeri el, szintén nem egy szent csapat. Nem ismert, hogy túlzottan finnyás lenne, ami a civil személyek - nem csak szerbek, hanem "kollaboráns" albánok - lemészárlását illeti. A jugoszláv kormány tárgyalási ajánlatait sorra utasította vissza, s a Rambouillet-i szerzôdést is csak akkor írta alá, mikor Madelaine Albright személyesen biztosította ôket affelôl, hogy a jugoszláv fél semmi esetre sem fogja ezt megtenni, de a bombázás megkezdéséhez szükség van az albánok aláírására. A háború Koszovóban viszont nem csak a NATO bevetése óta folyik. S ez a háború - mint minden háború - embertelen.
Sem a nyugati politika sem a katonai vezetés nem tud választ adni a kérdésre, hogy mi is tulajdonképpen a támadás célja. A jugoszláv fél tárgyalási vagy tûzszüneti ajánlatait egyszerûen eleresztik a fülük mellett. A "csak így tovább" jelszó alapján nap mint nap bejelentik, hogy "fokozzák a bombázást". S Németország zöld külügyminisztere is támogatja ezt a taktikát. Mindezt a "NATO szavahihetôsége" érdekében. Úgy tûnik, a politika, akárcsak Goethe Zauberlehrling-je, elveszítette az uralmát az általa okozott helyzet felett.
Na de mire jó az úgynevezett "humanitárius segély" bombák alakjában? Elsôsorban nem a jugoszláv hadesereg Kosovo-ban bevetett egységei a kárvallottak. Öket legfeljebb egy szárazföldi offenzíva állíthatná meg, ám ezt még a NATO fejesei is csak nagyon óvatosan említgetik, számolván egy - a Balkán hegyvidékén egyáltalán nem valószínûtlen - európai Vietnám lehetôségével. A bombázás egész Jugoszláviát sújtja, nem csak katonai, de "stratégiai" célokat, vagyis erômûveket és gyárakat, miáltal az ország amúgy is gyenge infrastruktúrája megy tönkre. Ennek leginkább az ivóvíz és áram nélkül maradt lakosság a károsultja, aki ezek után még szorosabbra zárja sorait az egyébként nem éppen kedvelt "vezér" Milosevic mögött. Ez a jelenség nem új, már ismert Irakból, ahol a hosszú embargó bár szakemberek véleménye szerint milliónyi emberáldozatott követelt, csak éppen Szaddam-ot nem tudta gyengíteni. Különösen veszélyeztetett régió az etnikailag kevert Vajdaság, ahol a kisebbségek együttélése eddig még mûködött. Az itt történô bevetések ezt az érzékeny térséget rosszabb esetben a következô konfliktus színterévé avathatják. Nem tekinthetô viszont kárvallottnak az UCK sem, aki kifejezetten köszönetet mondhat a 'légbôl kapott' segítségért. A legnagyobb vesztesek a demokratikus erôk Koszovóban éppúgy mint Szerbiában, kiknek több éves erôfeszítései semmisültek meg, ellenben Milosevics klikkjének uralma keményen le lett betonozva.
De még nem szóltunk a legnagyobb vesztesrôl. Az pedig nem más, mint a nyugati, ej de fejlett társadalom által elértnek képzelt civilizációs szint. Gondoljunk csak a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyására vagy az ENSZ kiherélésére. A katonai tömb és az USA veszedelmesen magabiztos fellépésének több évtizedes erôfeszítések, melyek efféle konfliktusok kezelésére alkalmas renszert próbáltak meg kiépíteni, estek áldozatul és kerültek vissza a kiindulópontra. Többen szidják az ENSZ tehetetlenségét, de nem veszik észre, hogy ennek az oka sem más, mint a nagyhatalmak túlsúlya, melynek alapján vétójogukkal béníthaták meg a biztonsági tanácsot. Mégis, minden hibája ellenére ez az eszköz a legkifinomultabb, amit a föld államai jelenlegi fejlôdési szakaszukban létre tudtak hozni. És nem véletlenül helyezték a katonai intervenciók elôtti lécet a jelenlegi magasságra. Ennek értelme ugyanis az, hogy megakadályozza a konfliktusok eszkalációját, no meg a helyi hatalmasságok saját érdekeinek korlátlan érvényesítését, bármely erkölcsre is hivatkozván. Sajnálatos módon pedig pont ez történik jelenleg Koszovóban.
Az Egyesült Államok nyíltan képviselt külpolitikai célja az amerkiai érdekek érvényesítése a világ bármely pontján, ha kell, erôszakkal. Ennek az elérése érdekében fel tudják használni az általuk uralt NATO-t, melynek további tagjai tehetetlenségüket leplezve igyekeznek jó pofát vágni ehhez a tragikomédiához. Végül is ôk is hasznot húznak abból, hogy szervezetük ismét bebizonyíthatta, mennyire is nagy szükség van rá, tíz évvel a hidegháború vége után is. Az elmúlt évek visszaesése ellenére, bár talán éppen amiatt, a fegyvergyártás még ma is a nyugati világ legkifizetôdôbb és legbefolyásosabb iparágai közé tartozik. Cinikus mosollyal örülhetünk az eme országokban található munkahelyek és az amerikai szociális rendszer megmentésének.
De még a nemzetközi politika remilitarizálódásánál is aggasztóbb ennek társadalmi támogatottsága, melyre Schröder kancellár valószínûleg joggal hivatkozik, nem utolsósorban az úgynevezett értelmiségiek körében is. Bár tudhatnánk, hogy Németországban - nem csak Martin Walser emlékezetes beszéde óta - efféle esetekben a nem odanézés kultúrája lép életbe. A 'humanitárius katasztrófával' szembeni tehetetlenséget leplezvén inkább az erôszakos beavatkozást pártolják, legyen az oka ennek az illuzórikus remény, hogy ez bármiféle megoldást jelenthet, vagy a cinikus rezignáció, hogy bombázni még mindig jobb, mint tétlenkedni. A ZDF spontán közvéleménykutatása szerint az bevetés megkezdésekor azt csupán a németek 24%-a ellenezte. Lehet találgatni, hogy kocsmaasztalok körül mekkora ez az arány, ahhol most bátran örülhetnek az igazán férfias Cruise-Missile-ok és hasonlóan erotikus harci eszközök láttán. De még egyetemisták közötti beszélgetésekben is nagyvonalúan magabiztos elutasításra lel nemcsak a pacifista, de még a nemzetközi jog alapvetô szabályainak figyelemben tartására intô álláspont is. Mintha senkinek sem szúrna szemet a 'békés megoldás fegyverekkel való kierôszakolásáról' szóló Schröderi doktrínában található önellentmondás.
Hiábavaló a berlini teológusnak, Richard Schödernek az erôfeszítése, hogy a holocaust áldozatainak állítandó emlékmûvet a 'Ne ölj' mottó alá állítsák. Manapság, amikor az emberek tömegeinek szervezett lemészárlását a nyugati világ csak mint számítógépes játékra emlékeztetô zöld villámlásként észleli a CNN unalomig ismert, mindig egyforma képein, ez az ôsi parancsolat még egy jó ideig sajnos csak szappanbuborék marad. De talán éppen most van rá égetô szükség, hogy a poros utópiákat és erkölcsi alapelveket elôvegyük és hangoztassuk, mielôtt nemsokára egy újabb Koszovó elôtt állunk, melyet a zsarolás, erôszak és háború növekvô szalonképessége tett lehetôvé.